A Tiberis partján sétálunk. A járda mellett parkoló kocsisor. Az út csak annyira széles, hogy az álló járművek mellett még éppen lehet közlekedni. Fékcsikorgást hallunk, majd hangokat. Nagy nehezen rájövünk, hogy hozzánk beszélnek! Egy kocsi, - amelynek így utólag sem a színét sem a márkáját nem tudnám megmondani - állt le mellettünk. Azaz egy résnyi helyre kicsit beljebb húzódva a parkoló sávba. A lehúzott ablakon keresztül egy férfi integetett felénk, kezében Róma város térképével. Tudnánk-e segíteni, kérdezte olaszul.
-Egy benzin kutat keresek, folytatta. Jól öltözött, kedves valaki volt.
Tagadólag ráztam a fejem.
- Io sono no italiano - mondtam neki. Mosolyogva a az égnek emelte a karját és angolul felkiáltott:
- Micsoda város! Majd barátságosan megkérdezte:
- Beszéltek angolul?
- Tudunk egy keveset, válaszoltam. Majd tovább érdeklődött a felől, hogy honnan jöttünk.
- Magyarországról feleltem. Ekkor kitörő örömmel felkiáltott és idegen hangsúllyal megismételte:
- Áh, Magyarország! Csodálatos ország, - áradozott. - Onnan származik a feleségem. Budapesten ismerkedtünk meg.
_ Hát ez remek, mondtam - micsoda véletlen! Ekkor integetni kezdett, hogy lépjünk közelebb.
- Én a Vogh divatház menedzsere vagyok, - mondta titokzatosan. Elővett egy képes folyóiratot és lapozni kezdett benne, majd rámutatott néhány manöken fotójára.
- Ti alkatilag éppen ilyenek vagytok, - állapította meg. Bizonyára nem viszitek túlzásba az evést.
- Hát igyekszünk vigyázni a súlyunkra, - bólogattam egyetértőleg.
- Nézzétek mi van nálam, - mondta szenvedélyesen. És a mellette lévő ülésről elővett két átlátszó műanyagba csomagolt dzsekit.
- Nézzétek, fogjátok meg! Miután megsimogattuk a ruhadarabokat, megkérdezte:
- Na mit szóltok? Hát nem csodásak?
- Valóban azok - válaszoltunk. Bizonyára finom bőrből készültek.
Közben egy másik autó jött és nem fért el mellette. Hangos dudálással fejezte ki méltatlankodását, hogy elállták az útját. Emberünk újból az égnek emelte a karját.
- Micsoda város ez a Róma! Odébb hajtott egy kicsit, ahol több volt a hely, majd újból megállt és karját lengetve hívott bennünket.
- Gyertek közelebb, integetett, amikor újból utolértük.
- Figyeljetek, ezek a ruhák hét-nyolcszáz Eurót érnek egyenként. A cégünk promóciós kollekciójából valók. Ti annyira szimpatikusak vagytok nekem, hogy eldöntöttem nektek ajándékozom őket. Majd a kocsija műszerfalára mutatott.
- Látjátok, bajban vagyok, fogytán az üzemanyagom és nincs nálam pénz. Az ajándékért cserébe csupán annyit kérek tőletek, hogy adjatok némi pénzt, amivel benzint tudok vásárolni. Jó vásár nemde?
Ekkor egymásra néztünk és szavak nélkül is tudtuk, hogy ugyanaz a gyanú ébredt fel bennünk. Itt valami nincs rendben!
- Akkor áll a vásár? - kérdezte sürgető hangon. Akarjátok ezt a csodálatos ajándékot?
- Nem, - ráztam tagadólag a fejem. -Sajnáljuk.
- Jól van, ti tudjátok, - mondta, majd gázt adott és köszönés nélkül tovább hajtott.
Udvariatlanak voltunk? Nem értékeltük ezt a nagylelkű ajánlatot? Sosem fogjuk megtudni az igazat. Akkor éri veszteség az embert, amikor látszólag éppen nem éri? Vagy pontosan fordítva?
Ki-ki döntse el magában. A történet minden esetre sokáig lefoglalta gondolatainkat.

Róma képekben http://picasaweb.google.com/JLenkei/Roma2009?feat=directlink